Két kislány, egy fiú és az anyjuk. Utaznak, valószínűleg messzebbre. Lassan cihelődnek el a buszon. A legkisebb anyja ölébe, előtte ül a fia, ő előtte meg a legnagyobb lány. Táskák, zsákok, kabátok mindenfelé. Utóbbiak a kisfiú székére kerülnek párnaszerűen.
Anyuka leteszi a hátizsákot, mielőtt leül, a nagylány is. Hiszen így praktikus. A kisfiú elfelejti, beletolja a kabáthalomba, amelyen ül.
– Dőlj hátra nyugodtan a kabátokra – kommandírozza az anyja. Látni nem látja a kabáthalom miatt a gyereket. Zavarja is.
– Levetted a táskád? – kérdi kisvártatva.
Odapillantok, a gyereken mozdulatlan a táska. Láthatóan szöget üt a fejébe a gondolat: kényelmesebb lenne nélküle. De nem tesz semmit, és néhány másodperc múlva felel: – Igen, anyu.
Anya megnyugszik, elhiszi a feleletet, a táska marad. Több tíz kilométert falunk fel, mire óvatosan megmozdul a kisfiú, és lecsúsztatja válláról a táskát.
2011. március 19., szombat
Ha nem akarod, hogy hazudjanak neked, ne kérdezz
