2012. augusztus 2., csütörtök

…és én

@lunanyuszi nyomán:

Tizennégy éves voltam 1993-ban, körülbelül hétéves korom óta tudok úszni, de a mai napig csak elheveredni szeretek a langyos vízben. Kövér voltam, mint a disznó, de barátságos és legfőképpen alkalmazkodó. Ma már nem vagyok annyira kövér, időt múlatni pedig vízpart helyett inkább baráti beszélgetéseken, kiskocsmákban, emberek között szeretek.
Nyelvtanból, irodalomból voltam dicséretes, a többi tárgyból inkább csak jó. Majdnem jogász lettem, de vérmérsékletem inkább bölcsészes.
Szegedi, ezen belül fölsővárosi vagyok, itt érzem jól magam. Szálakat még nem láttam. De most jövök rá, hogy ez valami metafora (vö: tündéri láncok).
A legnagyobb vereségeket önmagammal szemben szenvedtem el. De ide kötődnek szerény győzelmeim is.
Pekingben nem voltam, külföld számomra elsősorban Lengyelország.
Rühellem az eszetokjákat, azokat, akik íróasztal mellől, tankönyvekből, elvont statisztikákból megmondják, hogyan van az élet, és mit kell csinálni. Az eszetokják nem beszélgetnek, hanem kinyilatkoznak. Világukban mindig valaki más a hibás, mindig valaki másra kell vastagon rákenni a fikát. Bár van eszetokja, aki megenni is szereti.
Keményen dolgozó, ámbár rendkívül lusta (meditatív) ember vagyok, azt hiszem, pont leszarom, hogy kivel foglalkozik az a közvélemény, amelyet az index, a hvg online és a többi eszetokja, fikaista médium elképzel magának.
És nem vagyok ilyen seggfej, mint ennek a cikknek a beszélője:
http://sportgeza.hu/2012/london/cikkek/velemeny/gyurta_es_en/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése