Nem most volt, talán 1992-ben, talán 1993-ban, amikor Commodore Plus4-esem elromlott. Nem volt semmi komoly, csak a billentyűzet néhány nyomógombja ment tönkre. Nagymamám elkísért a szervizbe, amely épp akkoriban szakított az addig megszokott, tekergő kábelektől zegzugos tévészervizes műhelyhangulattal. Bőrbútorok, elegáns asztalok, nyakkendős munkatársak vártak.
Számlával 1400, nélküle 550 forint – mondta a fiatalember nagymamámnak, miután átnézte a gépet. Nagymamám először meglepődött ezen, de másodjára már az olcsóbb megoldást választotta (elévült az ügy, a buzgóknak mondanám). Már rég otthon használtam a gépet, amikor egyszer bejött a szobámba, ránézett a szürke nyomógombokra, és azt mondta: az egész borravaló volt. Soha nincs állandó fodrászom, ide-oda beugrom, ahol épp elvállalnak. Ezért mindig kapok nyugtát a szolgáltatásról, hiszen nem ismernek. De várakozás közben látom, hogy akikkel hosszan beszélget a vállalkozó (vagy alkalmazottja), ritkán távoznak kis kék papírossal a kezükben.
Ismerek egy vendéglőt, ahol a fizetőpincér sosem fogad el borravalót. De az is ritka, hogy a kézzel írt számolócédulánál komolyabb számlát adjon ki. Az a borravaló.
Egész világunk borravaló.
