Megy a szokásos demagóg menet: mennyibe kerül a tűzijáték augusztus 20-án. Az országos lapok a központit, a megyei napilapok a nagy- és közepes városokét firtatják most. Az ötszázezertől a többmillióig röpködnek a számok. Meg megy az ellendemagógia, hogy úgymond a nagyitól sem kérdezzük meg az ünnepi mákosguba árát. Persze minden település végül bemond valamit, hogy aztán az igaz, vagy sem, senkit nem érdekel. Uborkaszezonban évtizede slágertéma a tűzijáték.
Mindig csak az a fontos, hogy legyen egy, a havi átlagfizetéshez képest kellően bosszantó összegű szám. Ha nem elég nagy egyedül, összeadják a megyei költést. Ha az sem elég, az éveket. Borzongjon a honpolgár, mire megy el a pénze akkor, amikor ő már párizsit is félve vesz – ráadásul itt az iskolakezdés, a fizetés meg fasorba se. Sem a tűzijáték színe, időtartama, látványeleme nem érdekes. A sajtó belefojtja a kultúrház igazgatójába a mondatot – csak a számot mondja, bruttó, forint.
Aztán több tízezer ember áll a téren, ugyanennyi az erkélyeken a szent napon – nézik a tűzijátékot. Mert valamiért mégis szeretik. Ha nem lenne, akkor nyilván azért lenne kurvanyázás. Elveszik ezek a szemetek még ezt a kis örömöt is.
Szerintem nem az a közszolgálat, ha leírjuk, hány lélegeztőgép árát adja ki egy tűzijáték. Nem az, ha könnyű, gyors, eltéveszthetetlen módszerrel pótoljuk az olvasó reggeli kávéadagját.
Értem én, hogy sikeres a demagógia, de a zászlóvivőnek mégsem a megyei és országos lapoknak kellene ebben lenni.
