A rezsimcsökkentők hiteléről

Tökéletes támadási lehetőséget látott az ellenzék, amikor kiderült, anyagi gondokkal küzd a Pető Intézet. Több tízezer, a magyar közélet iránt még mindig érdeklődő ember állásfoglalását, érzelmét csikarták ki, akiknek ma azzal kell szembesülniük, hogy az intézmény azért van bajban, mert az ott dolgozók marakodnak.

Tényleg ki kell fizetniük az adófizetőknek 40 millió forintot, mert a főnök ki akar mindenképpen rúgni valakit? A közszférában ez a dermesztő helyzet annyira nem meglepő (bár vannak sokkal kifinomultabb, és nem mellesleg sokkal olcsóbb megoldások arra, hogy valakit kicsináljunk), de valahogy naivul az képzeltem, több lélek és értelem van ott, ahol a hírek szerint világszínvonalúan foglalkoznak sérült emberekkel.

Számomra az első perctől kezdve nehéz volt elhinni, hogy annyira szívtelen és ostoba kormányunk van, hogy hagyja kivérezni a Pető Intézetet. Nem értékelem felül sem a miniszterelnököt, sem emberi erőforrásainak miniszterét, vagy államtitkárát, de ennyire önellenhatóan ostoba és öngyilkos tettet még róluk sem tudtam elképzelni.

Hezitálásuk érthető – 40 millió forint végkielégítésre, egy munkatárs peres igényének kielégítésére elképesztően magas összeg. Nem ezért adózunk (nb. az is minimum véleményes, hogy épp a számtalan stadion érdekében-e).

Nem kellett volna előterjesztés helyett, vagy épp annak indoklásában – nőként és anyaként is – ezeket a tényeket Szabó Tímeának elmondani? Értem, hogy látszólag sikeresebb volt legyilkolni, könyörtelennek, aljasnak beállítani a kormányt, de most, amikor tisztábban látunk, nem üt ez vissza? Marad elég hitel ahhoz, hogy a felbőszülteket, megbántottakat megnyugtassuk és lehűtsük? Marad elég hitel ahhoz, hogy a következő ügyben az ellenzék mellé álljak? Vagy jobb őket is, ahogy a kormányt, mindig távolságtartó kritikával szemlélni? (Igen, jobb.)

És persze: még mindig verni kell a palávert, még mindig csatlakozni kell a Pető Intézet megmentéséért indult petícióhoz? Még mindig azt kell gondolni, hogy rendben van, hogy a számtalan vezető öli-gyilkolja egymást, és ennek a számláját nekem kell állni? Hogyan van ez? Normális dolog ez?

A most divatos műértelmezés kapcsán

1. Semmilyen művészet nem kötelező. Idegesít a könyv? Leteszed. Nem tetszik a zene? Felállsz, csendben kimész. A neked nem tetsző festmény sem kell ájultan nézni. Arrébb állhatsz csendben. Nem működik az előadás neked? Nem veszel jegyet, nem kapcsolsz oda a tévén. Béke van.
2. Ha kéjesen borzongsz, ha felháborodsz, ha utálkozol, ha frenetikusan gyűlölöd, vagy ha szereted és megérted a művet – hatást keltett, elérte a célját, működik, minőségi munka.
3. Ha le sem szarod, akkor az alkotás megbukott.
4. A politikának semmi köze a művészethez (hiszen a művészet megtörténik, jellemzően a szubjektumban, lásd fenti pontok), véleménye nem releváns, természetesen elmondhatja, ha van neki és a sajtó, amelyet ez a vélemény valamiért érdekel, közvetítheti, de a legtermészetesebb módon szarom le a politika bármilyen véleményét bármilyen műalkotásról.
5. Ha nem láttad az előadást, lehetőleg ne mondj (politikai) véleményt.

Szekeres Éva (1944–2013)

Édesanyám, Szekeres Éva 1944. február 7-én született Szegeden Szekeres János és Bárkányi Eszter második gyermekeként.
Ilia Mihályné osztályában érettségizett 1962-ben. Felvételizett a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar-orosz-testnevelés szakára. Nem nyert felvételt, így az Utasellátónál kezdett el dolgozni. Rövid ideig orvosírnokként dolgozott a II. Kórházban, majd a vendéglátóiparban kezdett dolgozni.
Több szegedi vendéglátóhelyen üzletvezető-helyettes, később üzletvezető volt. A kilencvenes évek közepén került a Megyeház Étterembe, ahonnan üzletvezetőként ment nyugdíjba 2006-ban.
Első, sikertelen házassága után elvált, 1975-ben ismerte meg Sarnyai Tibort, akivel élete végéig élt. Harmincnyolc éves kapcsolatukat mindvégig szeretet, megértés és határtalan tolerancia jellemezte.
Egyetlen gyermekük 1979-ben született.
Élete a legszűkebb családja körül forgott, aggódó, gondoskodó társként, anyaként támaszkodhattunk rá bármikor. Másokkal nehezen alakított ki bizalmi viszonyt, ha viszont sikerült, kapcsolatait ápolta, odafigyelt a másik emberre.
Tavaly szembesült azzal, hogy testét megtámadta a halálos kór. Szeretett volna még élni, ezért – sajnos – mindenben alávetette magát az orvosok utasításainak. Úgy tűnt, sikeresen szállt szembe a rákkal, a tünetek enyhültek. Jókedvűen élte meg gyermeke házasságkötését.
Július 8-án légzési nehézségekre panaszkodott, majd a kórházban, tragikus hirtelenséggel elhunyt. Nyugodjék békében.