2010. május 27., csütörtök

Az újságírás dicsérete

Media_httpwwwdelmagya_rnbie

Összegyűjtötte a Délmagyarország, Csongrád megye 100 esztendős napilapja azokat, akik újságírói voltak tegnap a Somogyi-könyvtárban. Sokféle ember, összeköti őket a lap – így írja ez a cikk.

Magam 1999–2001 között lehettem a szerkesztőség egyetemista tagja V. Fekete Sándor tanítványaként. Sokat kaptam ott, alapvető dolgokat. Bár számos impulzus, különféle lelkületű emberek formáltak, de kétségtelen, a Délmagyar szerkesztősége is hozzájárult ahhoz, aki ma vagyok.

Nem voltam sosem főállású munkatárs, flekkpénzt kaptam, nagyon jól jött a hasábokra kiszámított fizetés havonta. A pénz persze gond volt mindig, a multicég vállalati kultúrája már akkor sem szívlelte a külsőzést. Ennek ellenére ma is beírom az önéletrajzomba, hogy külsőztem a lapnál. Mert ez, tetszik, nem tetszik, tény.

Amikor az új főszerkesztő, Szetey Andris megérkezett, mindenkivel leült beszélgetni, csak velem nem. Nem hibáztatom (ma már) ezért, nem voltam akkor már rajta a fizetési listán. Egy név voltam csak a napilapban. Nem tudta, nem is tudhatta, hogy létezem. Írtam neki egy levelet ez ügyben, valamit válaszolt is, de akkor már tudtam, nem itt folytatódik a pályám. Talán jobb is így, bevallom, nem hiányzik a Délmagyar.

De abból a szempontból mégiscsak hiányzik, hogy szívesen ott lettem volna ezen a bulin. Csak csendesen, a sarokban. Elnézelődni. Darvasival szót váltani. Kisimre Feri bácsitól megkérdezni, hogy van. Nyilas Petivel nevetgélni egy sort. Ilyesmik.

Nem hívtak. Barátom említette ugyan még szombaton, hogy lesz ez, de nem jegyeztem meg. És ez sok minden, de nem hivatalos meghívó. Fogalmam sincs, akarnak-e látni. Én szerettem volna őket látni, de ez mindegy.

Isten éltesse őket!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése