2011. november 28., hétfő

Köszönj hangosan húááá-val, avagy jó tanács felolvasóestre készülőknek

Nem mondhatnám, hogy sokat készültem életem első felolvasóestjére, amelyen több társammal együtt prózai és lírai szövegeket olvastunk fel. Az egyetem őszi kulturális fesztiválján kaptunk egy termet, ahol csekély közönség előtt a kedvünkre tobzódhattunk. Előtte néhányszor persze felolvastuk egymásnak a szövegeket, mert meg voltunk róla győződve, nem mindegy, melyik névelő hol van (ez némiképp ma is igaz ránk).
A társaság egyik tagja ugyan nem vállalta, hogy felolvasson, viszont az esemény előtt fél órával már olyan részeg volt, mint a csap. A Móra Kollégium folyosóján minden ismerőst és ismeretlen egy velőtrázó ’hú-ááá!’ felkiáltással üdvözölt, miközben kedélyesen dülöngélt faltól falig.
Fiatal felnőtt életünkben a felolvasóest valami fontos volt, ezért mindenki elhívott valakit, aki fontos. Ha tényleg az volt, általában el is jött – mosolyogni a hátsó sorba, vagy csak úgy.
Arra, hogy mit és hogyan olvastunk fel, két nap múlva sem emlékezett már senki, de Ferit még évek múltán is emlegették a fontos emberek, mint a jókedélyű srácot, aki húááá-val köszönt mindenkinek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése