Háttérhatalom

A miniszter komótosan begombolta öltönyét, és a mikrofonhoz lépett. Idefelé, a kocsiben elolvasta a számára jó előre pontokba szedett gondolatokat. Alig kellett tehát rápillantania a papírokra, így rövid beszéde közben a közönség első sorát nézhette végig. Egyszer pillantott csak hátra a fiatal szőke nőre, aki hóna alatt vaskos dossziéval a mobiltelefonját figyelte.

Taps után visszaült az elnökségi asztalhoz. Közelebb hajolt az egyik előadóhoz, két szót akart vele váltani. A terem végében személyi titkára igyekezett szemkontaktusba kerülni vele. A fiatal nő aprókat lépett balra-jobbra. Gondterhelten nézett mobiljára, a hasztalan múló időt figyelte. A miniszter súgott valamit az előadónak, az mosolygott. Belekezdett a válaszba, miközben a fiatal nő a minisztert szuggerálta.
Idő van – jelezte szemével, amikor főnöke végül rápillantott. A miniszter bólintott, miközben a mellette ülő férfit hallgatta. Azt is látta, hogy asszisztense pofákat vág. Elkésünk, uram – formálta némán a mondatot a nő kisvártatva. A miniszter kényszeredetten mosolygott, és lassan felállt. A konferencia első előadója már köszöntötte a hallgatóságot, amikor a miniszter csatlakozott a terem végében munkatársához. – Mi jön most? – kérdezte. A nő az akták közé nyúlt, és újabb, pontokba szedett gondolatsort adott a miniszter kezébe.

A rezsimcsökkentők hiteléről

Tökéletes támadási lehetőséget látott az ellenzék, amikor kiderült, anyagi gondokkal küzd a Pető Intézet. Több tízezer, a magyar közélet iránt még mindig érdeklődő ember állásfoglalását, érzelmét csikarták ki, akiknek ma azzal kell szembesülniük, hogy az intézmény azért van bajban, mert az ott dolgozók marakodnak.

Tényleg ki kell fizetniük az adófizetőknek 40 millió forintot, mert a főnök ki akar mindenképpen rúgni valakit? A közszférában ez a dermesztő helyzet annyira nem meglepő (bár vannak sokkal kifinomultabb, és nem mellesleg sokkal olcsóbb megoldások arra, hogy valakit kicsináljunk), de valahogy naivul az képzeltem, több lélek és értelem van ott, ahol a hírek szerint világszínvonalúan foglalkoznak sérült emberekkel.

Számomra az első perctől kezdve nehéz volt elhinni, hogy annyira szívtelen és ostoba kormányunk van, hogy hagyja kivérezni a Pető Intézetet. Nem értékelem felül sem a miniszterelnököt, sem emberi erőforrásainak miniszterét, vagy államtitkárát, de ennyire önellenhatóan ostoba és öngyilkos tettet még róluk sem tudtam elképzelni.

Hezitálásuk érthető – 40 millió forint végkielégítésre, egy munkatárs peres igényének kielégítésére elképesztően magas összeg. Nem ezért adózunk (nb. az is minimum véleményes, hogy épp a számtalan stadion érdekében-e).

Nem kellett volna előterjesztés helyett, vagy épp annak indoklásában – nőként és anyaként is – ezeket a tényeket Szabó Tímeának elmondani? Értem, hogy látszólag sikeresebb volt legyilkolni, könyörtelennek, aljasnak beállítani a kormányt, de most, amikor tisztábban látunk, nem üt ez vissza? Marad elég hitel ahhoz, hogy a felbőszülteket, megbántottakat megnyugtassuk és lehűtsük? Marad elég hitel ahhoz, hogy a következő ügyben az ellenzék mellé álljak? Vagy jobb őket is, ahogy a kormányt, mindig távolságtartó kritikával szemlélni? (Igen, jobb.)

És persze: még mindig verni kell a palávert, még mindig csatlakozni kell a Pető Intézet megmentéséért indult petícióhoz? Még mindig azt kell gondolni, hogy rendben van, hogy a számtalan vezető öli-gyilkolja egymást, és ennek a számláját nekem kell állni? Hogyan van ez? Normális dolog ez?

A most divatos műértelmezés kapcsán

1. Semmilyen művészet nem kötelező. Idegesít a könyv? Leteszed. Nem tetszik a zene? Felállsz, csendben kimész. A neked nem tetsző festmény sem kell ájultan nézni. Arrébb állhatsz csendben. Nem működik az előadás neked? Nem veszel jegyet, nem kapcsolsz oda a tévén. Béke van.
2. Ha kéjesen borzongsz, ha felháborodsz, ha utálkozol, ha frenetikusan gyűlölöd, vagy ha szereted és megérted a művet – hatást keltett, elérte a célját, működik, minőségi munka.
3. Ha le sem szarod, akkor az alkotás megbukott.
4. A politikának semmi köze a művészethez (hiszen a művészet megtörténik, jellemzően a szubjektumban, lásd fenti pontok), véleménye nem releváns, természetesen elmondhatja, ha van neki és a sajtó, amelyet ez a vélemény valamiért érdekel, közvetítheti, de a legtermészetesebb módon szarom le a politika bármilyen véleményét bármilyen műalkotásról.
5. Ha nem láttad az előadást, lehetőleg ne mondj (politikai) véleményt.