Hamarjában minap ügyet intéztem az OTP online banki felügyeletén. Le akartam kérni egy kivonatot, de az Enter megnyomására a rendszer nem ezt a feladatot teljesítette, hanem átállította a kivonat kiküldését postai kézbesítésre.
Mivel egész díjcsomagom, minden kicsi bónuszom arra épül, hogy online használom a számlám, nagyon hirtelen vissza akartam állítani ezt. Elsőre nem sikerült, hiába futott végig a kérés, a felület azt jelezte vissza, hogy postai kézbesítés a mód. Nagyon komolyan elkezdtem szorongani.
Pénzügyi szorításban élek, minden forintnak helye van, tervek, célok vannak, nem akarok sokat költeni. És bennem komolyan felmerült, hogy ezért a néhány másodpercért, amelyet postai kézbesítéses állapotban töltök, fizetni fogok. Elveszítem a havi bónuszomat, drágább lesz a számlavezetési díj, elveszik néhány száz forint a számlámról.
Néhány száz forintról van szó. És egy érzésről, amelyet mindenki, aki fogyasztó itthon, érez. A kiszolgáltatottságot, a felülről beszélést, a majd én megmondom, hogyan van nyomasztó fölényét, a szarrá kifacsart, ezért flegma, fáradt, unott ügyintézők parfümszagát. Akik tudják, hogy segghülye, értelmetlen utasítások tömkelegét kötelesek végrehajtani. Akik arctalan, nagyhatalmú döntnökök akaratát verik rajtad végig a hét bármely napján. Nekik sem könnyű.
Ember úgy leizzadni, mint közüzemi, banki vagy hivatalos ügy intézése közben mi, nem hiszem, hogy máshol a világon így le tud. A szorongás, a gyomorgörcs, a frusztráció és a düh nem a versenyző napi életérzése, hanem azé, akiért elvileg versenyeznek, a fogyasztóé.
Nyugodj, szív. Második próbálkozásra visszaállítottam online-ra a kézbesítés módját. Most állok, és várok, hogy a hónap végén megtörténik-e a csoda, meghagyja talán a maradék pénzem az OTP, talán belenyugszik, hogy eleget keresett rajtam, nincs mit nyírni ezen a birkán már…
