Miért, te nem vállalnád el? Nem mondanál végül igent, hogy ne legyen ilyen kínos a hóvége, hogy ne kelljen szorongva várni a csöngetést, hogy az SMS a telefonon ne azt jelentse végre, hogy a bank elvitte a maradékot is?
Te nem vállalnád el a kényelemért? Vagy azért, mert úgyis megmondják majd, mit kell csinálnod? Te nem vállalnád el, hogy végre csak olyasmit csinálj, amit szeretsz, igaz, öltönyben, céges telefonnal, a céges autóból kiesve? Lenne csak egy nevetséges érved arról, hogy egyáltalán nem értesz ehhez? Hogy sok mindent tanultál, csináltál, de ez igen-igen távol áll tőled?
Te nem vállalnád el, ha a barátod kérne, akivel annyit órát töltöttél együtt? Akivel ittatok, kujtorogtatok csajok után, akivel alapítványt gründoltál, akivel együtt ügyeskedtetek székházat, csapatot, helyi pártot?
Miért, te nem vállalnád el? Úgyis csak néhány esztendő, most, amikor fiatal vagy, amikor le kell tenni az alapokat, amikor körülbástyázhatod az életed. Most, ha elvállalnád, lenne perspektívája a gyerekednek, és semmi ellenérv nem maradna a család további gyarapítása ellen.
Miért, te nem vállalnád el, csak mert firkászok, ilyen-olyan rendű tollforgatók kikezdenek, mert névtelen trollok megszólnak az interneten? Csak azért tiltakoznál, mert azt mondják nímand senkik, hogy te épp ez ellen háborogtál évekig?
„Lószart, mama!” Ha mást nem, hát azt jól megtanultuk itt, Szegeden, hogy „semmi sem ciki”. Valahol, ha magadba nézel, pontosan tudod a választ, elvállalnád. Nem is kérdés. Kiterítenek úgyis…
„Mondhat akármit: de valami nincs rendben az olyan férfival, aki nem iszik, nem játszik, kerüli a szép nők társaságát meg az asztali beszélgetést...”