Várta. Jobban, mint a karácsonyt. Az úgyis csak olyan, mint az elmúlás:, hogy várod, féled, utálod vagy szereted, mindenképpen eljön. Így lesz periodikus az emberi idő, visszatér, ami elmúlt. De ez a momentum, a dán kapcsolat, mégis egyedi volt.
Eleddig leveleztek. A dán fotókat küldött főleg, hozzá rövid sorokat, ő pedig fotók nélkül a mindent. Hogy hogyan vigyáz a házra, milyen teendők voltak, és mi minden történt, míg ő Dániában él. Meg hogy mi van itt, vele. Aránytalan kapcsolat ez. Az egyik már-már baráti érzelmeket táplál, a másik csak a ház felügyeletét reméli. A többletet meg eltűri, ahogy elnézzük a kutyának is, hogy annyira rajong. De azért nem a farok csóválja, ugyebár. Huszonnegyedikén még névnapos is, így hát várta, feszülten várta a dánt. Hogy jöjjön. Hogy bejöjjön. Összekészítette a kis csomagokat is, egyet a nagylánynak, egyet a kisfiúnak, meg valamit a dánnak. A párja fejcsóválva nézte: „te tényleg azt hiszed, hogy…?” Tényleg azt hitte. Percenként nézett az ajtó felé, fülelte a lépteket, várta és folyamatosan hallucinálta a kopogást. Pedig senki sem kopogott. Telt az idő, szeleltek az órák, kicserélték az ajándékokat, megették, aminek most az ideje volt, de a kopogás végül elmaradt. Az ünnep után reggel megvoltak a mentségek is. Hogy miért nem jött a dán. Meg hogy, majd jön. Mert még a dán volt a fontos, a többi úgyis valami ismétlődő, így megszokott. Csak ez a hiány volt szokatlan. A dán hiánya. Az aránytalanság súlyos jelenléte a csöndekben és a neszekben.