(Jorge Luis Borges: De la salvación por las obras, Atlas [Atlasz],
1984, c. kötetből, Scholz László fordítása) Egy őszön, az idő adta egyik őszön összegyűltek Izumóban – nem először
– a Sintó istenségei. Úgy hírlik, hogy nyolcmillióan voltak; roppant
félénk ember lévén, én bizony egy kicsit elveszettnek hinném magam
akkora tömegben. Amúgy sem tanácsos felfoghatatlan számokon törni a
fejünket. Mondjuk inkább, hogy nyolcan voltak, mert a nyolcas szám a
japán szigeteken jó előjel. Bánatosak voltak, de nem látszott rajtuk, mert az istenségek arca
olyan, mint a kandzsi írásjegyek, kifürkészhetetlenek. Egy domb
zöldellő csúcsán leültek körben a földre. Az égből vagy egy kőből vagy
egy hópehelyből már régóta figyelték az embereket. Az egyik istenség
megszólalt: – Sok napja vagy sok százada már, hogy itt egybegyűlünk, hogy
megteremtsük Japánt és a világot. Jól sikerültek a vizek, a halak, a
szivárvány hét színe, a növények és az állatok nemzedékei. Hogy ez a
sok minden ne nyomassza az embert, ő az egymásutániságot, a sokféle
napot és az egyforma éjszakát kapta. Továbbá azt a képességet, hogy
változatokkal kísérletezhet. A méh mindig kast épít; az ember
mindenféle eszközt talált ki: az ekét, a kulcsot, a kaleidoszkópot. És
kitalálta a kardot és a háborúzást is. Az imént álmodott meg egy
láthatatlan fegyvert, ami a történelem végét jelentheti. Mielőtt
bekövetkeznék ez az esztelenség, semmisítsük meg az embert. Elméláztak. Egy másik istenség ráérősen folytatta: – Igaz. Valóban megálmodta azt a kegyetlen dolgot, de hát itt van ez
is, ami elfér tizenhét szótagnyi helyen. Elszavalta. Ismeretlen nyelven volt, nem értettem. A főisten döntött: – Maradjon fenn az ember. Így hát egy haiku műve, hogy megmenekült az emberi nem. Izumo, 1984. április 27.
