2011. január 14., péntek

Az nagy @Telenor_HUN tesztkészülékrűl I.

Device_front

Huszonnégy órája okostelefon (Samsung Galaxy 3) birtokosa vagyok a Telenor Magyarország jóvoltából, amely kipróbálásra bocsátotta rendelkezésemre az androidos eszközt. Az első benyomások, érvek ellenérvek következnek.

A legszembetűnőbb: ez a készülék folyton kommunikál. Nem, nem velem, hanem más gépekkel. Wifin, mobilon, műholdakon keresztül frissíti magát. Akkor is, ha azt mondom neki, talán nem kellene. Bár telenoros ügyfél vagyok, de nem vagyok adatcsomag-előfizető, ezért a wap IP-címét igen gyorsan elbarmoltam, hogy ne férjen hozzá a mobilnethez a telefon. Különben csinos lenne a számla. A teszt keretében kaptam ugyan teszt SIM-kártyát korlátlan adathoz, de azzal a SIM-mel meg telefonálni nem lehet (különleges szolgáltatás letiltva. Hm…). Nem akarok két telefont hordani, maradt a kompromisszum.

Az is szembetűnő, hogy az eszközzel böngészve folyton egy határozott marketinges csiganyomot hagyok magam után (via Twitter for Android, Sent from Android, stb.). Ahogy persze az iPhone is teszi.

A készülékre az első bekapcsolás után a Twitter applikációját tettem fel, valamint megnéztem a leveleimet. A Google-fiókom így kvázi beleégett a telefonba, de a Twitter is furán belekerült a telefonkönyvbe – hívható számok nélkül. A sok barmolás és kapkodó rendcsinálás vége az lett, hogy a párom „Aa…” kezdetű névjegyét (amely eddig mindig, minden körülmények között az első volt) kitöröltem a fenébe…

Az érintőképernyő mint jelenség számomra borzalmas, egyelőre taszít, elefánt vagyok a porcelánboltban. Összevissza navigál a készülék, ahogy véletlenül nyomkodom, aztán durván belassul a véletlenül elindított applikációk súlya alatt, és ekkor végre utolérem. Utáltam, utálom, ez aligha fog változni. Gombokat akarok!

Amit viszont nagyon meg tudnék szeretni, az a wifivel folyamatosan frissített levelezés, a Twitter és a Facebook. Így kommunikálni (nem, inkább olvasni! Lásd: érintőképernyő) eszméletlen kényelmes és gyors. A számítógép azt sem tudja még, hol van, amikor én már képben vagyok, és két hírt elolvastam a telefonon. Aki persze nem szeret szemészhez menni, és azt hazudja magának, hogy jól lát, az itt jelentős hátrányban van…

Az igen-igen műanyag benyomást keltő telefon rádiója városban megfelelő, településen kívül eszméletlen zajos. A zenelejátszó azokat a számokat, amelyeket itthon az iTunes perfektül játszik le, néhol ugrálva, sercegve adja vissza. Mondjuk nem egy lossless minőség egyik sem… A mobiltelefonok fényképezőgépnek csúfolt ürgelyukain eddig is röhögtem, ez sem változott.

Viszont eszméletlen gyönyörű, amikor új SMS érkezik a telefonra: egy kis puzzledarab jelenik meg a kijelzőn. A sok darabkából mint szilánkokból pedig egyszer majd kirajzolódik a teljesség. Talán…

A Windows7 alapból nem tudott drivert találni a telefonhoz, a Samsung saját szoftvere kínosan néz ki, és lassú. Macbe dugni még nem próbáltam.

Első összefoglaló: a készüléket nettó harmincezer forintért kapnám meg két év hűségért cserébe a jelenlegi flottámban. A minimálisan szükséges 100 Mbyte-os adatforgalomra jogosító kiegészítés a jelenlegi előfizetésemhez plusz nettó ezer forintba kerülne, de úgyis átlépnék az 500 Mbyte-ra jogosító kétezres kategóriába hamar.

Az eddig mutatott összkép alapján (tekintve, hogy új telefonra négy éve 2000, két éve pedig 1200 forintot költöttem – és nem is kívánok többet) a készülék ára durva túlzás. Ha olcsóbb lesz, azért kellene. Elég addiktív ágyban dögölve twitterezni…

U.I.: Sört nem nyit, basszus!