Tegnap Magyarország lakossága kéjes borzongással figyelte az új Megasztár széria csetlő-botló amatőrjeit. A káröröm, a gúny, a kínos vergődést látva feltörő röhögés mellett, mit tagadjuk, egy cseppnyi irigység is bujkálhat bennünk. Ezek az emberek, dacolva tehetségtelenségükkel, bénaságukkal ott voltak percekig egy milliókat elérő csatorna legnézettebb műsorsávjában. Holnap róluk beszélnek az ismerősök, az iskolatársak, összefordulnak mögöttük a kisboltban. Borzongató népszerűséget szereztek, a híres tizenöt perces hírnevet, amelyhez a kapcsolódó kínos érzés hamar elmúlik, hogy átadja helyét annak: ez az ember ismerős, igen, a tévében volt. A kontextus elkopik, a tény megmarad.
Az ország kicsiben mindaz, amit tegnap láttunk. A néhány briliáns tehetség, a sok rejtőzködő, de titkon nagyravágyó ember, közöttük pedig a magamutogató nímandok, a szájhősök, a kínosan tehetségtelen, mégis reflektorfényben élők egyre szélesedő rétege. Percnyi előnyöket remélők, hírnévre vágyók, résztulajdonságaikból sikeresen élő paraziták. Ezek vagyunk, magam is, és te is, kedves olvasó, valamelyik csoportba tartozol.
Egy ország nézhetett rá tükörképére tegnap, és alig hinném, hogy különösebb szégyent érzett volna.
