Könyvtárak Éjszakáján egy semleges, jó hangulatú, a kávéházról, kultúráról és irodalomról szóló diskurzus végén feláll Németh Gábor, és elmondja, a Jobbik által favorizált Tormay Cécile már akkor náci volt, amikor még nácizmus sem volt. És a hatszázezer ember nevében, akiket a kávéházakból haláltáborokba vittek, ő tiltakozik Tormay kánonba emelése ellen.
Meg kell mondanom, az, hogy folyamatosan párbeszédkényszert alakítanak ki egyes értelmiségiek a Jobbik bornírtságaival, engem rettenetesen fáraszt. Az SZDSZ akkor roppant meg végleg, amikor az egyik EP-választáson harcosnak gondolt, valójában az ellenfelet népszerűsítő retorikával a Jobbik bejutását akarta megakadályozni (végül a Jobbik adott EP-képviselőt, az SZDSZ meg nem).
Le kellene már szarni őket Tormay Cécile-lel egyetemben. Minden reakció, minden velük vállalt vita őket hozza kedvezőbb helyzetbe. Lehúznak a szintjükre, és ott győznek a rutinjukkal. Nem tudsz annyira ostoba, populista, demagóg hangot megütni, mint ők. Hallod, elengeded a füled mellett, lépsz tovább. Nem vitapartnerek.
Nagyobb baj: a Jobbikkal szemben elfoglalt tudatos vitapozíció létrehozhat egy népfrontosnak tűnő politikát, valamiféle antifasiszta szövetség koalícióját, amelyben aztán nem válik el a szar a májtól. A magam részéről inkább a májak vitáját szeretném látni.
A Jobbik-jelenség a polgári demokrácia válságát jelzi, de sokkal jobb lenne, ha az okokat orvosolnánk, ahelyett, hogy a szimptómát akarnánk ilyen ráolvasásokkal kezelni.
