Milyen nevetséges is tudok lenni ezekkel a reménykedéseimmel. Néha úgy teszek, mintha gyengeségből, lustaságból, érdektelenségből és bűnből teremtett életkörülményeim nem vágnának el a többi harmincévestől, mintha önálló életem, gondolataim, érzéseim és terveim lehetnének. Vagy akár egyenrangú partnere valakinek, aki ember. De a „Mit csinálsz már megint?” kemény kérdése mindig időben koppan, és tudom már, nekem nem lehetnek terveim, rám vigyáznak. Minden más hit csak ámítás, csak önbecsapás. Itt és most nincsenek más utak: csak az alázat, csak a szófogadás, csak az alárendeltség. Élsz, és uralkodol, mindörökké, ámen.
